„Mama, ez az autó idősebb, mint én?” – kérdezte Bori a hátsó ülésről, miközben a gyerekülés csatját piszkálta. Hétéves, a kocsi tizenkettő, úgyhogy igazat kellett adnom neki. A bátyja, Marci rögtön kiszámolta, hogy akkor az autó „már majdnem kamasz”, és ezen nevettünk egészen a következő kijáratig.
Az olajszint ellenőrzését nem autóvásárláskor tanultam, hanem kislányként, az apámtól. Vasárnap reggelente a ház előtt felnyitotta a motorháztetőt, a kezembe nyomott egy kockás rongyot, és nekem kellett tartanom, amíg kihúzta a pálcát. Megmutatta a két rovátkát, a színt a rongyon, és ha valami nem tetszett neki, beírta egy kis spirálfüzetbe, amit a kesztyűtartóban tartott. „Az autó annyit ér, amennyit a gazdája odafigyel rá” – mondta minden alkalommal, és én ezt akkor kifejezetten unalmasnak találtam. Ma már tudom, hogy ő volt az első, aki a gondoskodásról beszélt velem, nem a gépről.
Azóta minden hosszabb út előtt felnyitom a motorháztetőt, ahogy tőle láttam.
A balatoni úton, egy pihenőhelyen, amíg a gyerekek a fagyijukat ették, megint felnyitottam, és ezúttal nem tetszett, amit láttam.
Az olajszint a pálca alsó jelzésénél járt, pedig tavasszal még rendben volt. Az első gondolatom nem a benzinkút polca volt, hanem az Olajwebshop.hu, ahonnan két éve már rendeltem fagyállót, amikor az fogyott ki. Akkor is az tetszett, hogy nem kellett találgatnom. A pihenőben persze ez nem segített, ott csak annyit töltöttem utána egy kis flakonból, amennyi a hétvégéhez kellett. A polcon álló flakonokról semmit nem tudtam, és a szervizkönyvben szereplő előírást sem tudtam rajtuk egyeztetni, úgyhogy a rendes adagot otthonra halasztottam.
Este, amikor a két gyerek végre elaludt a nyaralóban, előkerestem a telefonom előzményeiből az oldalt. A böngésző fülén ott állt a címe: Motorolaj megbízható forrásból – Olajwebshop.hu. Elmosolyodtam, mert ugyanazt mondta, amit apám a ház előtt annyiszor, csak más szavakkal.
A motorolaj kiválasztásában most is a kereső segített, ahol az autó típusa alapján lehet megnézni, mit ajánlanak az egyes olajmárkák a motorhoz. Beírtam a típust és az évjáratot, magam mellé tettem a szervizkönyvet, és ujjal követtem a sorokat, ahogy régen a gyerekeim házi feladatát néztem át. A lista több lehetőséget is mutatott, de csak akkor tettem kosárba a flakont, amikor a szám és a betűjelzés a könyvben is pontosan ugyanúgy szerepelt. Az is megnyugtatott, hogy a főoldaluk szerint több mint 60 márka bízza rájuk a termékei értékesítését, mert nem szeretek olyan helyen vásárolni, ahol nem tudom, honnan érkezik az áru. Marci közben felébredt, kijött a konyhába egy pohár vízért, és megkérdezte, miért tanulok éjszaka. Azt feleltem neki, hogy a nagyik is szoktak házi feladatot írni.
Csomagpontra kértem, egy töltőállomásra a hazafelé vezető utunkon. A legtöbb ilyen átvételi pont akár éjjel-nappal elérhető, ami nekem, aki hol a lányomékhoz, hol tőlük haza autózom, sokat számít. Vasárnap délután útközben fel is vettük a dobozt. Marci cipelte a csomagtartóig, és nagyon komolyan közölte, hogy ő most „szerelő”. Bori annyit kérdezett, hogy az autó is kap-e fagyit.
A következő héten a vejem segített betölteni. Ő is meglepődött, hogy a flakon pontosan az, amit a könyv kér, mert azt hitte, a benzinkúton kapkodtam össze valamit. Én pedig beírtam a dátumot a szervizkönyvbe, a régi pecsétek alá, ahogy annak idején megtanultam. Nem nagy dolog ez, de jólesik tudni, hogy nem a pillanatnyi kényszer dönti el, milyen motorolaj kerül a kocsiba, hanem az, amit a könyv előír.
Bori azóta minden indulás előtt megkérdezi, megnéztem-e „a kocsi vérét”. Apám már nem ülhet be mellém, de a mondata velem utazik, és most már két unokám is ismeri. Tőle nem autót kaptam, hanem egy szokást. Ez a szokás vezetett el az Olajwebshop.hu oldalára, és ez az, amit a gyerekek egyszer tőlem fognak továbbvinni: az autó annyit ér, amennyit a gazdája odafigyel rá.